A burok-Bónusz fejezet: Egyedül 3/1 (magyar fordítás)

Stephenie Meyer a Burok megírása után évekkel – hogy segítse a film rendezőjének munkálatait – megírt egy plusz fejezetet a regényhez, melyet Melanie szemszögéből olvashatunk, mikor Wanda épp ki van ütve a regény vége felé. Aki olvasta, tudja, miért. Aki meg nem, sürgősen tegye meg! 🙂

Ez a háttér. Az indok pedig, hogy drága Tally barátnőm – aki bizonyára megölne, ha felkerülne a neve a blogomra 😀 – inkább a számokhoz ért, mint a nyelvekhez, és ha jól tudom a magyar kiadásokban még nincs benne ez a fejezet(az övében nincs), ezért megkért, hogy legyek olyan kedves lefordítani neki. Nem tudja, mire vállalkozott… Azért én megteszek minden tőlem telhetőt.:) Három részletben fogom felrakni, mert elég lassan megy a dolog.

A fordítás, mint azt ahogy 3 mp-e leírtam, saját, tehát ha meg is osztanátok valahol, kérlek egy, a blogomra vezető linkkel írjátok alá! 🙂

A tévedéseimet pedig nézzétek el, mint fordításban, mint helyesírásban, mint írói készségekben. Próbálkozom.

Egyedül – Bónusz fejezet Stephenie Meyer ‘A burok’ c. könyvéből!
3/1

Teljesen egyedül vagyok.
Sötét van. Nem emlékszem, hol vagyok… vagy hogy miért vagyok itt. Nem helyes, hogy egyedül vagyok. Hol van Wanda? A feketeség túl sűrű ahhoz, hogy megkeressem. Nem emlékszem, hogyan hívjam. Csend van. Nem érzem őt. Nem érzem a testünket.
A pánik egyre nő bennem, miközben a hangjára várok. Arra, hogy a nevemet mondja. Hogy elmondja, hol vagyunk. Hogy kinyissam a szemem és láthassunk. Hallanom kell a hangját – a hangomat, a maga legnemesebb, legtisztább tónusában.
Várok, de semmi. Csak én és a sötétség.
A terror lassan elhatalmasodik rajtam, ahogy vissza próbálok emlékezni. Megint kizárt volna? Egyszer már megtörtént, tudom, de nem emlékszem rá. Nem hiszem, hogy ehhez lett volna hasonló, pánik sötétben. Akkor csak a semmi volt.

Ráadásul nem hinném, hogy Wanda képes lenne rá. Hiszen szeretjük egymást. Emlékszem, hogy ezt mondtuk. Pont azelőtt, hogy… valami történt. Megpróbálom a felszínre hozni az emléket.
Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást… Azt mondtuk…
Viszlát.
Az emlék visszatér, tisztán és élesen, magával rántva engem is. Érzem magam alatt a priccset. Érzem, ahogy a bőrömön lévő verejték libabőrt kelt a hűvös éjszakai levegőben. Látok egy fényt vörösleni a szemhéjaimon keresztül. Hallom magamat, amint lélegzem. Hallok egy hangot, mely egyre erősödik, mintha valaki feltekerné a hangerő szabályozót.
Az emlék élesebb, mint az érzékeim. Egy emlék, mely maga a gyötrelem.
Nem tudtam megállítani őt. Meghalt értem, miközben én tehetetlen voltam. Túl késő, most, hogy mozgathatom az izmokat az ujjaimban, hogy ökölbe tudom szorítani a kezemet. Már késő. Wanda elment. Megmentett engem, én pedig hagytam őt meghalni.

Nem figyelek a mellettem egyre erősödő hangra. Ebben a pillanatban nem érdekelnek a kezek, melyek kilazítják az ökleimet. Wanda hangját hallom az emlékezetemben, az utolsó gondolatát gondolom. Most már csupán visszhang a fejemben, akár bárki másé. Nincs itt.
Úgy félek, mondta.
Újra érzem őt, ahogy visszaemlékezek.
Hagytam eltűnni. Én tettem.
Emlékszem az érveire. Emlékszem, hogyan hozta meg a döntést a haláláról, azért, hogy én élhessek: képtelen volt annak az élete árán létezni, akit szeretett.
Most pedig nekem kéne ezt tennem – az ő életének az árán létezni? Hogy lehet ez a boldog befejezés? Velem, a szörnyeteggel, aki hagytam a barátomat, a legeslegjobb barátomat, meghalni értem?
– Mel? Mel, szeretlek. Mel, gyere vissza. Mel, Mel, Mel – hallom Jared hangját, amint megpróbál visszahívni az életre, ahogyan Wanda hívta a Gyógyító gazdatestét, ahogy Kyle-nak tanította, hogyan hívja Jodit. Válaszolhatnék neki. Most már tudok beszélni. Érzem a nyelvemet, amint mozgásra készen várja a parancsomat. Érzem a tüdőmbe áramló levegőt, mely kész arra, hogy kinyögje a szavakat. Ha úgy akarom.
– Mel, szeretlek, szeretlek.

Ez Wanda ajándéka nekem, melyért a saját, ezüst vérével fizetett. Jared és én, újra együtt, mintha soha nem is létezett volna. Mintha nem mentette volna meg mind a kettőnket.
Ha elfogadom ezt az ajándékot, hasznot húzok a halálából. Újra megölöm őt. Fogom az áldozatát és gyilkolok vele.
– Mel,  kérlek? Nyisd ki a szemed!
Érzem a kezét, amint az arcomat simogatja. Érzem, ahogyan az ajkai égnek a homlokomon, de nem akarom őket. Nem ezen az áron. Vagy mégis?
Ha eléggé meg akartam volna menteni Wandát, találtam volna rá módot? Pont, ahogyan ő talált megoldást az aljas Hajtó megmentésére. Mert Ő tényleg akarta. Talán nem akartam valóban megmenteni a valaha volt legigazabb barátomat – és ezért nem találtam rá módot.
Talán a gyilkosság a legjobb szó rá.
Wanda sírt, miközben búcsút mondott. A szemeim még mindig nyirkosak és duzzadtak. Új könnyek követik a régieket és csúsznak le a halántékomon.
– Mel? Doki, gyere ide! Azt hiszem fájdalmai vannak!
Doki még mindig a kórházban van. Hallom őt, ahogyan gyorsan közeledik felém. A szemeim még mindig nyirkosak. Várjunk. Mennyi időt telt el? Néhány óra vagy csak néhány perc? Időben lennék még?
A szemeim kipattannak és Jared arca közel van, szemei szigorúak az aggodalomtól, az ajkai félig nyitva, mintha mondani akarna valamit. Látja, hogy a jelenlétének teljes tudatában vagyok és bármit is akart mondani, most elveszik. Erősön ellököm a mellkasánál – mely felkészületlenül éri – és hátratántorodik. Felülök a helyen, ahol egy pillanattal korábban még ő volt; a tekintetemmel végigpásztázom a szobát, jeleket keresve – ezüst villanását, mozgás keltette csillogást. Most is itt haldoklik valahol mellettem? Van rá bármi esély, hogy időben vagyok?
– Mel? – kérdezi újra Jared, megragadva a jobb csuklómat, a balomért nyúlva.
– Hol van? – sziszegem, miközben kirántom magam a szorításából, lecsúszva a priccs másik széléről. Nem érzem magam kábának vagy kiegyensúlyozatlannak a lábaimon. Talán nem is voltam olyan sokáig kiütve.
Jared sokkolva bámul rám, mialatt átnyúlva a fekvőhelyen még mindig a csuklómat fogja. Csak egy fél pillanatra találkozik a tekintetünk, majd kétségbeesetten folytatom a nézelődést Doki barlangjában, hálásan a fényesen izzó halogén lámpának.
Nem találom a ragyogó ezüstöt, amit keresek. Nincs itt. Aztán a szemeim mégis rátalálnak valami fémesre. Egy fakóbb ezüstre,  mint amilyenre vágyom. Egy kemény, lapos, éles fémpengére.
Ráismerek Jared nagy vadászkésére, mely a priccs fejrészén nyugszik, közel hozzám. A kés, mellyel Wanda belevájt a karunkba, hogy megmentse Jamie-t. A kés, mely csak akkor van Jarednél, ha elhagyja a barlangot. Egy kés, melynek semmi keresnivalója Doki kórházában.
A megcsonkított lelkek az emlékeimben – Wanda emlékeiben – megtöltik a fejemet és zihálni kezdek a sokktól mely olyan erős, mint amilyen Wandáé volt, talán erősebb. Ami azokkal az idegen lelkekkel történt, nem volt meglepő – kivéve ha te is olyan ártatlan voltál, mint Wanda. Ez erre nem mentség. Ez érzéketlenebb és kegyetlenebb mindennél, amiről valaha is álmodtam.
Jared megőrült? Soha nem is hitt nekünk? Még mindig azt hiszi, hogy Wanda egy kém, még azután is, hogy meghalt értünk? Érte? A végéig játszadozott vele?
Vagy azt gondolta, hogy így megszünteti a fájdalmát?  Gyötrődött a kínban? Vonaglott a fájdalomtól, amíg én aludtam? Egy fojtott kiáltás tör fel a torkomon és hagyja el az ajkaimat. Jared megkerüli a priccs fejrészét – anélkül, hogy elengedné a csuklómat – és megpróbál átölelni.
– Mel, bébi, minden rendben. Visszatértél.
Nála van a jobb kezem, így ahelyett, hogy megütném vele, visszakézből lekeverek neki egyet, az arccsontját találva. Az ütés ereje fájdalmat okoz a kézcsontjaimban.
Döbbenten szívja be a levegőt és ugrik vissza, eldobva a csuklómat. Egy éles horoggal követem az első ütést – most már kiszabadulva – mely lepattan az állkapcsáról, ahogy elhajol.
Réges-rég azt mondtam Wandának, nem hiszem, hogy meg tudnám ütni Jaredet, bármi is az indok. Most minden, amire vágyom az, hogy erősebben üthessem.
Nincs belső tiltakozás válaszul a haragomra – ahogyan azt elvárnám -, semmi ösztönös rosszérzés, és ez csak még dühösebbé tesz.
– Hogy tehetted? – harsogom neki ahogy újra előre lendülök, ezúttal elvétve a csapást feléledt figyelme miatt. – Mi ütött beléd? Hogy ölhetted meg őt?
Visszaemlékezek a lelkekre, akiket láttam – a Hajtóra és a Gyógyítóra -, de csak Wanda perspektívájából vagyok képes szemlélni őket. Gyönyörű, törékeny, puha ezüstszalagok. Wanda is olyan gyönyörű lehetett. Majd eszembe jutnak a megcsonkított ezüst testek…
Valaki – Doki – megpróbál karon ragadni, amint az ökleimtől vezetve Jared felé tántorgok. A könyökömmel ütök vissza. Érzem a becsapódást, hallom, ahogy eláll a lélegzete, amint találkoznak a testrészeink és a kezei leesnek rólam.
– Megöltétek őt! – üvöltöm mindkettőjüknek. Majd Wandát visszhangzom: – Szörnyetegek vagytok! Szörnyetegek!
– Mel! – kiált vissza Jared. – Hallgass meg!
Nekiugrok, de gyorsan kitér az útból – felemelt kezekkel, mintha vissza akarna tartani engem. Egy pillanatig megfontolom, hogy visszamenjek-e a késért. Bár egyik részem tisztában van vele, hogy nem vagyok magamnál, mégsem akarok ésszerű lenni. Nem úgy, hogy Wanda halott – értem halott – és én még mindig lélegzem.
– Mel, kérlek, csak -”
– Hogy tehetted ezt? Hogy?
Újabb elvétett ütés. Jared gyors.
Egy óriási alak váratlanul felemelkedik mellettem  A szemem sarkából látom, hogy a priccs ezen az árnyékos, eldugott helyen foglalt. Jodi – üres arca, csukott szemei, körülötte sötét fürtjeivel – a támadásom hatótávolságába esett. Mire Kyle, egy kézzel még mindig Napfény tankját szorongatva, Jodi és közém áll. Védve a szeretett lány és a hibernált lélek testét, amellyel különös módon együtt érez. Nem tesz felém újabb mozdulatot, ahogy azt elvárnám.
Még mindig kísért hatalmas kezeinek emléke, amint a víz alá nyomják az arcomat. Még Kyle is képes a tanulásra. Hogy lehet Jared hülyébb, makacsabb, kegyetlenebb Kyle-nál?
Automatikusan hátralépek a férfitól, Jared pedig hasznot húz a zavarodottságomból. Újra elkapja a csuklómat és a karjaimat a hátamhoz szorítja. Látszik, hogy óvatos, nem akarja, hogy bajom essék. Nem úgy, mint találkozásunk éjszakáján, mikor mindketten azt hittük a másikról, hogy űrlény. Amikor képesek voltunk arra, hogy megöljük egymást. Ám a fogása visszahozza annak az első éjszakának az emlékét. Már nem igazán akarom bántani őt, de annyira dühös vagyok, hogy nem vagyok biztos abban, meg tudom-e állni.
Nem lehetek azaz ember, aki elfogadja Wanda halálát annak az árán amire vágyik. Nem leszek az.
– Melanie – csattan fel Kyle a maga mély hangján. Bosszúsnak hangzik. A megdöbbenés, hogy a nevemet hallom az Ő ajkairól, tart vissza attól, hogy közbevágjak.
– Nyugodj meg! – utasítja. – Wanda rendben van. Ott.
Rámeredek. Érzem, ahogy leesik az állam.
Doki asztala felé int, ahol három, fakó vörösen izzó kriotartály áll.
Kettő középen, egymás mellé van helyezve, pont úgy, ahogy emlékszem rájuk. Aztán ott van még egy, külön a többitől, a bal oldal távolabbi sarkában. Merev tekintettel bámulok a három tartályra, majd a Kyle karjai közt nyugvóra. Négy. Két Gyógyító, Napfény és még egy.
Wanda.
Sírva fakadok.
Az idegen, aki a nővérem lett, életben van. Itt van és most hogy már én irányíthatom a kezeimet, megbizonyosodhatom afelől, hogy soha nem tűnik el. Meggyőződhetek róla, hogy mindannyiunkat túlél.

Hamarosan rakom fel a második részét. Remélem élvezhető volt! 🙂

x Dorka

Reklámok

2 responses to “A burok-Bónusz fejezet: Egyedül 3/1 (magyar fordítás)

  1. Köszi Drágám édes vagy! Amúgy meg tök jó lett! 🙂 Neked ezzel kéne foglalkozni 😛 Tessék szépen folytatni! :*

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s