…Eszmélet…József Attila a Dunánál…

Nem tudom mi újat tudok még mondani J.A.-ról, de azért megpróbálom, hiszen (WARNING! klisé-áradat….) “minél több annál jobb. Kinek a pap, kinek a papné. Amit me megtanulhatsz, ne halaszd holnapra. Élj mának!”

Okkéé… ennél több sablonszöveg nem jut eszembe. A lényeg ugyanaz: nem mindenki tud ugyanabból a jegyzetből, elemzésből tanulni, van rá lehetőség, hogy valakinek ez jobban, netán kevésbé fog beválni. Remélem segítettem (és a drága nővérem, akinek a jegyzeteit felhasználtam). Bocs az esetleges szóismétlésekért, nyelvtani, stilisztikai hibákért.

(A versek címére kattintva elolvashatod a műveket.)

Dunánál

József Attila, huszadik századi magyar költő, költészetünk egyik legkiemelkedőbb alakja. Fiatalkorában a klasszikus modernség volt jellemző alkotásmódjára. A Dunánál c. versben is – bár már felnőtt férfiként írta – a Nyugat első nemzedékének, azon belül is Juhász Gyulának és Ady Endrének figyelhető meg erőteljes hatása.

A húszas években fordulat következik be, a klasszikus modernséget felváltják az avantgárd stílusirányzatai. Az expresszionizmus az erőteljes, kifejező alkotásmódban, a szürrealizmus pedig a merész, elvont képalkotásban nyilvánul meg. A költői én gyakran veszi fel a szemlélődö magatartást, a konstruktivizmus hatására egyfajta mérnöki elemzéssel ábrázolva a külső folyamatokat.

Az avantgárddal egyidőben, a népies költészet hatására gyakran alkalmazza a négysoros, ütemhangsúlyos népdal formát, mely gyakran természeti képekkel indul.

A harmincas években a tárgyias-intellektuális stílus válik uralkodóvá művészetében, melyben a belső világ kiismerhetetlen, kaotikus és nincs bizonyosság.

József Attila kései költészetébe az 1935-37-ben keletkezett művek tartoznak. A költő sorsa egyre kilátástalanabbnak tűnt, a betegség elhatalmasodni látszott rajta. Félt, hogy megőrül, ám verseit mégis valamiféle letisztultság jellemezte. Kudarc, kiábrándultság, de legfőképp beletörődés. A költő nem tudta megvalósítani céljait, ígéreteit.

1936-tól Ignotus Pállal a Szép Szó c. folyóirat szerkesztője. A Dunánál “„megrendelésre” készült, programversnek a Szép Szó 1936-os különszámának élére. Az önálló kötetként megjelenõ, magyarok régi magyarokról címû különszám történeti esszéket tartalmazott. József Attila mint a folyóirat vezetõ költõje, vállalkozott arra, hogy alkalmi ódában foglalja össze az esszék közös alapgondolatát.”
Ahogy azt az imént említettem, műfaja óda, tehát emelkedett, ünnepélyes hangvételű, az egész nemzethez szól. Formáját tekintve három nagy részre tagolódik, melyek külön-külön szigorú szabályok szerint íródtak.

A vers – az alkotóra jellemzően – helymeghatározással indul. A költői én külső szemlélőként van jelen, amint gondolataiba merülve nézi a Dunát. A hatsoros versszakokat kereszt- és ölelkező rímek teszik változatossá. Hullámzását az emberi mozgással, később saját édesanyjával állítja párhuzamba. “Mama” mosónőként mások piszkos ruháját tisztította, míg a Duna az emberek “lelki szennyét” mossa el.

“S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.”

Az elmélkedés lassan átvált múltidézésbe, a Duna, mint a történelem jelképe jelenik meg.

A második szerkezeti egységben az egyén és az elődök viszonyrendszerét elemzi. Sok, mely régen a korábbi generációknak nem volt egyértelmű, a költői énnek nyilvánvalóvá válik:

“Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak”.

A harmadik részben a Duna menti népek egymásra utaltságát emeli ki, kiket több köt össze, mint amennyi elválaszt, így a harcok, küzdelmek helyett össze kellene fogniuk. Egyetemes szemléletmód, mely minden nemzetre s emberre kiterjed. Feleleveníti a múlt nagy eseményeit, győzelmeinket és kudarcainkat egyaránt. A költő szerint vállalnunk kell a múltat teljes egészében, de tisztában van eme hatalmas teher súlyával.

“a multat be kell vallani.”

“ez a mi munkánk, és nem is kevés.”

A sok szenvedésért azonban a “szelíd jövő” kárpótolhat.

A Duna itt az időbeli folytonosságot jelképezi, mely összeköt múltat, jelent és jövőt.

“A Dunánál, mely mult, jelen s jövendő”.

 

A költő, bár mindössze harminckét évet élt, jelentős életművet hagyott maga után. Ugyan életében nem kapta meg a neki járó elismerést, halála után egész József Attila-kultusz jött létre körülötte.

 

(A következő költemény első pár és utolsú bekezdése szinte egy az egyben az, amivel a “Dunánál”-t kezdtem, hiszen értelmetlen lenne kitalálni egy újabb bevezetést. Ám ha valakinek ez így túl hoszzú, kihagyhatja a bevezetés közepét és kezdheti a harmincas évektől.

Bocs a sok “világ”-ért.)

Eszmélet

József Attila, huszadik századi magyar költő, költészetünk egyik legkiemelkedőbb alakja. Fiatalkorában a klasszikus modernség volt jellemző alkotásmódjára.

A húszas években fordulat következik be, a klasszikus modernséget felváltják az avantgárd stílusirányzatai. Az expresszionizmus az erőteljes, kifejező alkotásmódban, a szürrealizmus pedig a merész, elvont képalkotásban nyilvánul meg. A költői én gyakran veszi fel a szemlélődö magatartást, a konstruktivizmus hatására egyfajta mérnöki elemzéssel ábrázolva a külső folyamatokat.

Az avantgárddal egyidőben, a népies költészet hatására gyakran alkalmazza a négysoros, ütemhangsúlyos népdal formát, mely gyakran természeti képekkel indul.

A harmincas években a tárgyias-intellektuális stílus válik uralkodóvá művészetében, melyben a belső világ kiismerhetetlen, kaotikus és nincs bizonyosság.

Az Eszmélet “hatalmas ívű gondolati költemény”, mely meg van számozva s ezzel az öntudatosodási folyamat állomásait jelöli (pl. kamaszkor, felnőttkor). A költő minden strófában a maga és a világ viszonyát szemléli.

(A versszakok egységesen nyolc sorból állnak, amiről Villon oktávái és Arany stanzái juthatnak eszünkbe. Ritmusa jambikus.)

A vers tájleírással kezdődik. Felébred a világ, nappal lesz, a költői én nincs jelen. Harmónikus, idilli kép jelenik meg. Ez a rész gondolati helyett még leíró jellegű. A bogár-metaforával az állapot törékenységét, védtelenségét jelképezi.

A következő egységben már a költői én is jelen van E/1. személyben.

“Kék, piros, sárga”.

Míg az alapszínek a múltban még átlátható, rendezett világot, a “vas-világ” az őt körülvevő rideg világot jelképezi. Ebben már megjelennek gondolati tartalmak és innentől a belső-külső világ viszonyát elemzi.

A harmadik versszak a két világ működése ellentétes, választanunk kell:

“nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”

A költői énnek sok mindenről le kell így mondania, de inkább elutasítja a külső értékeket, hogy a belső világot választhassa.

“bizonyosabbat, mint a kocka.”

A kocka a materialitást, szerencsét jelképezi.

A negyedik rész gondolati jellegű, filozofikus versszak, mely egy tán nem is olyan távoli világot tár elénk, ahol nincs rend, mindenki a maga érdekeit nézi és egymás ellenében élünk. A jelen széthullóban, csupán a jövőben lehetséges a kiteljesedés, a boldogság:

“csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

A következő egység ismét csak leíró jellegű. Emlékek jellenek meg benne a költő életéről, személyessé téve a hangvételt. A társadalom által újra olyan kiszolgáltatottnak érzi magát, mint gyermekkorában.

A hatodik részben a költő szerint az érzelmektől kiszolgáltatottá válik az ember. Amíg lázad, rab marad.

A hetedik strófában megjelenő elmélet – “csak a törvény” – a tisztaságot jelképezi. Ha a “mocskos” valóságban mindig megbomlik a rend, itt nincs szabadság.

A nyolcadik egységben a valóság egy börtön, melynek rabjai vagyunk és csak a képzeletben találhatunk szabadságot.

IX. A valóságot nem lehet elfelejteni, csak szembesülni vele. A jelenbe való beletörődés, annak elfogadása jelenik meg ebben a részben, hiszen már úgysem lehet megváltoztatni. A költő csak szeretni tud és ezáltal ismét csak kiszolgáltatottá válik.

X. A tizedik egység kulcsversszak. A költői én eszményképe, a meglett ember döntésképes, érzelmektől mentes felnőtt, aki senkihez nem kötődik, nem érez és elsősorban a tudat irányítja. Ezt J. A. képtelen megvalósítani, habár céljául már rég kitűzte.

XI. Szintén kulcsversszak, melyben a felnőttség elleneszménye jelenik meg, a meglett ember ellentéte. Felszínes, olcsó, vegetatív lét, látszólagos boldogság jellemzi. Gúnyos, ironikus hangnem:

“látta a boldogságot”

A költő elutasítja ezt az életet.

XII. Időtlenség jelenik meg a versszakban: “jön-megy, el-elnézem, örök éj, nappalok”. Az élet vonata a költői én létének metaforája, aki életét kívülről is belülről is képes szemlélni. Hallgat, mintha halott lenne, hiszen tehetetlen, megfáradt, beletörődő.

A költő, bár mindössze harminckét évet élt, jelentős életművet hagyott maga után. Ugyan életében nem kapta meg a neki járó elismerést, halála után egész József Attila-kultusz jött létre körülötte.

 

További jó tanulást! 🙂

 

 

x Dorka

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s