Koreai ínyencségek: csapó 4

Ha az előző három “részről” lemaradtál volna:

part1

dorama

hallyu

Ez alkalommal – hogy véletlenül se tartsam fenn a rendezettség és tematikus szerkesztés látszatát – ismét visszatérnék az “párdrámás” ajánlókhoz, mely viszonylag hosszú, de azért mégsem egy The Heirs.

Mostanában viszonylag sok sorozatot néztem/nézek egyszerre és arra jöttem rá (már korábban körvonalazódott bennem a gondolat), hogy nem csak a való életben vagyok képtelen bármi érdemleges befejezésére, a sorozatok világában is ez a helyzet áll fenn.

Ennek több oka is lehet:

1, Az első és egyben a legelfogadhatóbb, hogy NEM jó a sorozat. Illetve az én ízlésemnek nem felel meg. Erre tökéletes példa a Heartstrings, melyet pár rész után bármiféle bűntudat nélkül feladtam. Majd a következő életemben talán fog annyira érdekelni, hogy elmondjam, miért.

2, A második viszonylag elfogadható ok az időhiány, mely valószínűleg szintén az unalommal függ össze, hiszen mihelyst van időm, folytathatnám őket. Ezt azonban meghazudtolja a tény, hogy van, amit tényleg folytatok. (pl.: I Miss You, Great Doctor/Faith)

3, Az utolsó, számomra legkevésbé érthető ok…. nem tudom mi. Nem tudom miért, de van jópár sorozat, amiket imádtam/imádok, de az utolsó két résznél abbahagytam és azóta is csak állnak. Próbáltam válaszokat erőltetni, de egyelőre csak olyan pszichológia gondolatokat tudtam felvakarni, hogy valószínűleg mivel tudom, hogy nem lehet jó végük, VAGY félek, hogy elrontják a végüket, inkább meg sem nézem őket. Pedig higgyétek el, ebben a pillanatban is azon rágódom, hogy a sok “háromnegyedbe” hagyott közül melyiket nézzem végig először. Ezek egytől-egyig szuper sorozatok. (pl.: It’s Okay, That’s Love; City Hall; Fated to Love You, stb…)

Ezt a felvezetést azért írtam – hogy untassalak titeket -, mert mielőtt elkezdeném “párdrámás” népszerűsítésemet, többek közt egy felébb említett sorozatot is a figyelmetekbe szeretnék ajánlani.

It’s Okay, That’s Love

It’s OK, That’s Love

Ami rögtön megragadta az érdeklődésemet, az emberi cselekményvezetés, mely – bár a lelki folyamatok előtérbe kerülnek – igényesen, valósághűen és ironikusan van tálalva és ábrázolva. Nehezen hihető alapszituációt tár elénk: a sorozat összes főszereplője szenved valami mentális betegségtől, vagy minimum van valami rigolyája. Azonban ezt úgy adja át, hogy elhisszük neki, hogy lehetséges(mert tényleg az). Ez persze egyben szomorú és komikus is. Közben pedig ott vannak a személyes tragédiák alatt a még személyesebb, már többeket érintő tragédiák, melyekről sokáig mi sem tudunk sokat, csak találgathatunk, a sorozat pedig úgy adja a szánkba a betegebbnél-betegebb ötleteket a végkifejletig, hogy tűkön ülve bámuljuk a képernyőt kifulladásig(hajnalig), aztán gyorsan lefekszünk, csakhogy másnap minél hamarabb újrakezdhessük ezt az ördögi kört. Emellett kilép sok kliséből, a soundtrack pedig fenomenális.

Gong Hyo-Jintől nagyszerű színészi játékot láthatunk, de tőle el is várjuk. Zo In-Sungról még nem hallottam, de ezentúl nyomon fogom követni munkásságát. Lee Kwang-Soo kellemes csalódás volt, az egyik kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát, míg Sung Dong-Ilról nem tudtam eldönteni, hogy férjemnek, szobatársamnak, apámnak, vagy pszichiáteremnek szeretném-e inkább. A többiek alakításai sem voltak utolsók. Mindenképp érdemes rászánni három órát, utána pedig már úgysem fogod tudni abbahagyni.

Reply 1997

Lee Si-Un, Hoya, Seo In-Guk, Jung Eun-Ji, Shin So-Yul, Eun Ji-Won

Olyan régóta hallok róla pozitív visszajelzéseket, hogy szinte lesokkolódtam 2012-es mivoltán. Nem tudom, miért halogattam idáig az elkezdését. Tényleg pszichológusra lenne szükségem: rossz kimondani, de talán azon szerencsétlenek közé tartozom, akik félnek kipróbálni a nem elsődlegesen “romance” műfajúnak titulált koramákat. Annak ellenére, hogy az általam legjobbnak talált gyöngyszemek központjában soha nem a szerelem állt. Na de azok joramák voltak…. Ééés itt érkeztünk el arra a pontra, amit a leginkább kiemelnék ezzel a sorozattal kapcsolatban: VÉGRE képes volt azt nyújtani nekem, amit eddig csak a japán sorozatoktól kaptam (Nobuta wo Produce, Gokusen), még egy szinttel magasabb fokozatra emelve az élményt. Van benne humor, irónia, kínos jelenetek, szerelem, “bölcselkedés” és még egy kis dráma is. Ami pedig a legnagyobb bája, hogy ha épp egy magvas gondolatot fejteget, a végét általában egy nem ízléstelen poénnal zárja, hogy eltűnjön a keserű szájíz.
A színészi alakítások meglepően jók, annak ellenére is, hogy a cast tagjai milyen fiatalok és néhányuk eredetileg énekes, vagy csak most kezdte színészi karrierjét.
Nagyjából ennyit tudok róla írni anélkül, hogy nekiállnék lelőni a poénokat és minden egyes rész minden egyes pillanatát kifejteném. Képes lennék rá, de az ínyhüvely-gyulladást az egyetemi évekre tartogatom. Mindenképp ajánlom mindenkinek, de nem mindenhol: a kínos röhögőgörcsöt lehet, hogy nem egy könyvtárban szeretnétek kapni.

A legjobb “dal” a soundtrackből. 😉

Jelenleg a She’s so Lovable-t nézem, ami eddig nem ragadtatott el. A történet klisének tűnik – eddig az is -, csupán Krystal miatt vágtam bele a dologba. Meglátjuk. További kellemes őszi napokat! Egy-egy rész között látogassátok meg a jó öreg szabad levegőt. 🙂

x Dorka

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s